Tegnap nagyon szomorú hírt kellett hallanom. Gyermekkori legjobb barátnőm ugyanígy járt, ahogy annak idején én is. Ráadásul szinte ugyanakkor, karácsony előtt. Csakhogy nekik az első babájuk volt beteg... Szörnyen sajnálom őt és bárcsak tudnék segíteni. Mindent elmondtam: tapasztalataim, jelenlegi problémáim. Remélem, hamar fel tudja dolgozni a történteket és minden rendben lesz.
Igazságtalannak tartom, hogy aki szeretné, tervezi, várja a babáját, azzal valami szörnyűség történik. Aki pedig abszolút nem figyel magára, az tuti potyogtatja az egészséges babákat.
Ezt valahogy nem fogom megérteni: hogyan lehet beteg egy kisbaba? Kinek, mit vétett ő, hogy ezt érdemli??? Mert engem büntethetnek így, ennél nagyobb büntetés nem létezik, viszont valószínűleg ezek a beteg babák is szenvednek, fájdalmat éreznek!
Valahogy most döbbentem rá, hogy én valamennyire azért túltettem már magam a történteken. Illetve azon a részén, hogy elfogadom, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Sajnos nem tudom visszafordítani az időt és legalább ezen nem rágom magam. Valamint őszintén szólva már nem napirendi gondom ez, de persze sokszor eszembe jut a kisbabám és ilyenkor ugyanúgy érzek, mint eddig is. Szóval tudatosult bennem, hogy elveszítettem őt, nem tudok mit tenni. De ettől a lelkiismereti problémáim még továbbra is megvannak és meg is lesznek örökre... :-S És most jutott eszembe az is, hogy másfelől nézve, boldoggá tett bennünket 6 hónapon keresztül, vagyis valamit kaptam is...
