Lelkiismeretfurdalásom van, ami életem végéig elkísér...
Azért, mert nem néztem meg a kislányomat. Akkor úgy gondoltam, mivel ezt tanácsolták, legyen, csak gyorsan "legyünk túl" a szörnyűségen. Azóta viszont nagyon bánt a dolog, mert ezt a babát igenis terveztük, vártuk, akartuk. Én, az anyukája pedig még arra sem voltam képes, hogy miután megszületett, legalább megnézzem, esetleg megsimogassam, megszeretgessem a kis élettelen testét. Senki szeretettel nem nyúlt felé, senki meg nem simogatta. Még én, az anyukája sem. Pedig ő semmiről sem tehet.
Aztán itt van az is, hogy azt sem tudom, mi lett vele. Persze fórumokban olvas ezt-azt az ember, de ki tudja, mi az igaz. Állítólag a "hulladék" közé kerültek a "szétcincált" kis testének darabjai. Ha képes lettem volna várni még, akár haza is hozhattuk volna és szépen eltemethettük volna. (nem volt meg a "minimum" terhességi kor ehhez). Ezzel kapcsolatban is voltak eltérő vélemények, de úgy érzem, megnyugodtam volna, ha eltemetjük (utólag a nagymamámra szerettem volna) és tudom hol van. Így a kis testéről nem tudok semmit, de remélem, a kis lelke a nagymamámmal van. Akkor a mamám a kis dédunokájával lehet.
Csak sajnos ezt sem tudom, erről mit higgyek. Mert ha van a Jóisten, akkor miért kellett fájdalmat, szenvedést okozni ennek a kisembernek? Még ha engem büntetett is ezzel, de őt miért?
