Már 3 éve, hogy elveszítettem a babámat.
Még mindig úgy érzem, magam vagyok a fájdalmammal, egyedül próbálkozom megbírkózni a történtekkel. Egyenlőre még nem sikerült és úgy érzem, nem is fog sikerülni. Ez a seb sosem fog begyógyulni, együtt kell élnem vele.
A környezetem (szűkebb is) azt várja el tőlem, hogy lépjek túl a történteken. Ez a meg nem értés részükről viszont csak még ront a helyzeten, helyzetemen. Ezt a fajta gyászt (pocaklakó babát elveszíteni) nem veszik olyan komolyan, talán még meg is botránkoznak rajta sokan... Szóval abszolút nem nyújtanak támaszt. Homokba dugják a fejüket és beszélni sem akarnak róla. :-S
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz őt elengednem. Nem tudom és minden józanságom ellenére sem megy. Az okát tudom: az, hogy nem volt módom elbúcsúzni tőle. Nem volt temetés, ami könnyebben lezárttá tehette volna ezt az egészet. Ez segített volna a tudatosulásban, elfogadásban. Ki kellett volna állnom érte, igenis megnézni és harcolni azért, hogy elhozhassam. Soha nem tudok már ezen változtatni és rettenetesen bánt a dolog. Akárhányszor (rengetegszer) csak eszembe jut, kérem őt, ne haragudjon rám, hogy ennyire gyenge voltam.
Régebben féltem a haláltól. Most már nem: ha igaz, akkor engem már nagyon vár ott valaki. Ha nem igaz, akkor meg úgyis mindegy...
De mindettől függetlenül igyekszem normálisan élni és szeretettel felnevelni a két kislányomat, akik velem vannak. És rengeteget gondolok arra a kislányomra, aki sajnos nem lehet velünk...
Pár napja felvettem a kapcsolatot azzal a hölggyel, aki akkor nagyon sokat segített. Merthogy a fetopatológiai leleten olvasható, hogy foto készült. Általában a beteg dolgokat fényképezik, de a kislányomnak még az arcán is látszott, hogy az. Szóval reménykedem benne, hogy talán egy képet láthatok róla utólag. Valamint nyitott az a kérdés is számomra, hogy mi lett a babámmal. A patológust, akihez irányítottak, egyenlőre sajnos nem tudtam elérni. De próbálkozom továbbra is.
Annával már beszélgettem a meghalt, beteg kistestvérükről. Halottak napjakor neki is vittünk a temetőbe koszorút és mécsest, dédimamáék sírjára. Néha Ancsinak magától is eszébe jut, megemlíti őt.
