Kislányunkat 2008.03.31.-re vártuk, de a terhesség 24. hetében súlyos szívfejlődési rendellenesség miatt sajnos el kellett veszítenünk.
Egyetlen vigaszunk nővére, Anna, aki még 2006.03.23.-án ajándékozott meg minket érkezésével.
Miután Anna babanaplójába írtam egy bejegyzést Nóráról, úgy éreztem, hogy kiírtam magamból a gondolataimat és egy kicsit megkönnyebbültem.
Ezért gondoltam, hogy írok még Nóráról és még inkább magamról...
Nórát terveztük és szerettük volna.
Boldogok voltunk, amikor 2007. júliusában az első teszt halványan, majd a második már egyértelműen jelezte, hogy a kis Nóra beköltözött a pocakomba. Ahogyan nővére, Anna is, úgy Nóra is elsőre megfogant. Még viccesen meg is jegyeztük, hogy nekünk minden összejön, ahogy szeretnénk...
Kiszámolgattam mindent: 2 év lesz a gyerekek között; nem megyek vissza dolgozni, hanem folyamatában itthon maradok. Szeptemberben egy 2 éves suliba is beiratkoztam. Gondoltam, ha befejeztem, majd valamikor visszamegyek dolgozni. Valószínűleg 2009. nyarát még itthon, babázással töltöttem volna.
Anyukámmal is megbeszéltük, hogy ha visszamegyek dolgozni, majd ők (Nórával) viszik Annát az oviba és hozzák is haza, ha én nappalos leszek...
Boldogan mentem orvoshoz az első vizsgálatra, majd a védőnőmhöz a kiskönyvért. Az a pár papírlap nagyon boldoggá tett, legszívesebben azt lobogtatva jöttem volna haza, hogy mindenki lássa és tudja: babát várok!
A terhesség elején sokszor volt hányingerem és nem nagyon tudtam enni, de egyébként minden vizsgálaton, uh-n mindent rendben találtak és a vérképekkel, egyéb eredményekkel sem volt semmi gond. Vagyis még véletlenül sem gondoltam volna, hogy majd valami baj fog történni...
Nagyon örültem, hogy szépen nődögél a pocakom és benne a mi kislányunk.
Csodálatos élmény volt, amikor éreztem, hogy mocorog. Mindig jóleső érzés töltött el, amikor jelzett, hogy odabent van. Utólag visszagondolva nem mocorgott annyit, mint Anna, de lehet, hogy ennek nincs is semmi jelentősége.
A 18 hetes uh-n is mindent rendben találtak. Szerettük volna megtudni, hogy kisfiunk, vagy kislányunk lesz, de az orvos nem foglalkozott ezzel a kérésünkkel. Azt mondta, higgyem el, hogy ami most, az lesz akkor is, amikor megszületik... Végülis teljesen mindegy volt, csak egészséges legyen… Hogy megtudjuk a baba nemét és kíváncsiságból, hogy csak úgy láthassuk is, elmentünk Szfv-ra 4D uh-ra. Nagyon boldogan mentünk. Alig vártam, hogy bejuthassunk a rendelőbe (picit várnunk kellett). Aztán ahogy az orvos elkezdett ultrahangozni, éreztem, hogy baj van. Kis csend után kérdezte, hova járok orvoshoz, mikor voltam utoljára uh-n. Elszorult torokkal válaszoltam. Majd mondta, hogy nagyon nem tetszik neki, amit lát. Szinte rosszul lettünk a férjemmel együtt.
A babánknak jóval nagyobb a szíve (szívkamratágulat), nem kielégítő a keringése, a beleivel is van valami, és hasűri folyadéka is van, ami nem jót jelent. Tanácsolta, kérjünk időpontot Bp-re az I. női klinikára, genetikára. Az orvos azt mondta, így nem akar „mozizni”, de azért átkapcsolta a készüléket és láthattuk a mi kis tündérkénket. Az arcát eltakarta a két kis kezével, talán hogy ne lássuk és ne fájjon még jobban a szívünk… A rendelőből kifelé jövet már nem tudtam a sírást visszatartani, nagyon hosszú volt az út hazáig. Hazaérve hirtelen megszólalni sem tudtunk. Én sírva bementem a szobánkba, férjem pedig leült kint a nappaliban és annyit mondott anyukám kérdésére, hogy nagy baj van a babával. Őt is letaglózta a hír.
Egyből telefonálgatni kezdtünk. Felhívtuk a nőgyógyászomat és Anna kardiológus orvosát is (Anna kamrai sövényhiánnyal született, de szépen elnőtte). Igazándiból ők kicsit megnyugtattak, hogy nem biztos, hogy olyan nagy baj van, talán egy műtéttel orvosolható a baj a baba születése után, addig pedig gyógyszerekkel segíthetnek rajta.
A legrosszabbra is felkészülve (hálóing, törölköző, stb.), de azért még reménykedve mentünk Bp-re genetikára. Korán indultunk, hogy hamarabb sorra kerüljünk. Így is egy örökkévalóságnak tűnt az idő, mire bejutottam uh-ra. Újra elszállt minden reményem, miután az ultrahangozó orvos fejét ingatva áthívott a szomszéd vizsgálóból egy másikat, hogy nézze meg a babámat… Elég hosszan nézegették és számomra érthetetlen szavakat használtak, majd nekem is elmondta, hogy nagyon nagy a szíve, ödéma van a buksijában és a pocakjában és ezek rosszat jelentenek. Ezután vissza kellett mennünk a genetikai tanácsadóba. Itt soron kívül időpontot kértek nekünk szívuh-ra. Lementünk, hamar behívtak. Itt hárman néztek meg: 2 orvosjelölt (gondolom) és a docensnő. Nagyon tüzetesen, sokáig vizsgálta a babánk szívét. Szintén használtak olyan kifejezéseket, amiket én nem értettem, de nekem is elmondta, mi a gond. Megkérdezte, itt van-e a férjem és hogy behívják-e. Mondtam, hogy természetesen igen. A helyiség egy sarkában hatszemközt elmondta nekünk, hogy a babánknak nagyfokú szívkamratágulata van (szinte az egész mellkasát elfoglalja), az egyik szívbillentyű sem működik, abba a szívkamrába csak beáramlik a vér és visszafolyik. Vagyis nincs rendes keringés sem. A baba csak bennem életképes, születése után semmi esélye nincs az életbenmaradásra. Mindvégig hittem pedig, hogy történik valami csoda és azt mondják, meggyógyulhat Nóra…
Ezután visszamentünk a genetikai tanácsadóba. Elmondták a lehetőségeket, mindegyik vége az volt, hogy a baba nem marad életben. Különbség csak a terhesség hosszában mutatkozott. Ezért úgy döntöttünk, ott is maradunk, mihamarabb legyünk túl ezen a szörnyűségen. Nem mondták, hogy vetessük el, nekünk kellett kimondani. Iszonyatos felelősség: utólag azt gondolom, ki vagyok én, hogy eldöntöttem, hogy nem akarom őt tovább és szabadítsanak meg tőle? Miért ne élhetett volna a pocakomban, amíg bírja, miért nem vártam meg a terhesség végét… Tudom, azért, mert féltem. Beleroppantam volna a hátralévő 3 hónap alatt, hogy tudom, meghalni születik meg. És bebeszéltem magamnak, hogy neki is jobb így, hiszen lehet, hogy fáj neki valami, rosszul érezheti magát… Talán az uh felvételen is azért fogta a buksiját, mert fájt neki?
Be is feküdtem egyből. Még akkor este méhszájtágítás pálcikákkal, lepényleválasztó tabletta… Életem legszörnyűbb éjszakája volt. Már éjjel elkezdett fájni a hasam, a babám pedig mocorgott. Vajon mit gondolt, érzett-e egyáltalán valamit? Lehet, hogy félt és rám, az anyukájára sem számíthatott… Reggel levittek a szülőszobára, akkor még mindig éreztem a babánk mozgásait. Infúziókat kaptam. Hamarosan a férjem is megérkezett. Beszélgettünk mindenféléről, próbáltuk a figyelmünket másra terelni, főleg Annára, az egészséges kislányunkra gondoltunk, aki itthon várt minket. Jött egy sorstársam a szomszéd ágyra, vigasztaltam magam, hogy ő rosszabb helyzetben van, hiszen az első babájuktól kell megválnia. Mindeközben a szomszéd szülőszobákban több anyuka is egészséges kisgyermeket hozott a világra és én nagyon irigykedtem rájuk. Egyre jobban fájt a hasam, azt kívántam, minél hamarabb legyen már vége. A férjem vette észre, hogy balra felpúposodott a hasam. Azt mondták, a babát odanyomták a fájások. Akkor már rég nem éreztem mocorogni… Nem is tudom, hány óra volt, amikor egy vizsgálat közben elfolyt a magzatvíz. Innentől mintha felgyorsult volna az idő, az események gyorsan sodortak magukkal, az agyam mintha kikapcsolt volna. A férjemet kiküldték, epidurális érzéstelenítést kaptam. Pár perc alatt, 20 óra körül született meg az én élettelen kislányom. Ő is hamar elengedett engem, ahogy én is hirtelen döntöttem az ő sorsáról és megváltam tőle. A megszületésénél több időt vett igénybe, hogy rendbe tegyenek. Fájt a testem és a lelkem is.
Azt tanácsolták, ne nézzem meg. Én beleegyeztem, csak hogy ne húzzam még azzal is az időt. Pedig még arról is szó volt, hogy elhoznánk őt, de azt mondták, nem lehet, mert pici. Elvitték. Elvitték örökre… Remélem, megbocsát nekem, hogy annyira gyáva voltam, hogy nem mertem megnézni, hogy kíváncsi sem voltam rá, pedig ő igazán nem tehetett semmiről. Egész életemben bánni fogom, hogy nem néztem meg. Hiszen hiába nem időre született, hiába nem élt már, és ha nagyon beteg is volt, akkor is az én kislányom volt, akit úgy vártunk… Féltem attól, amit látnék (azt mondták, szélesebb volt a mellkasa), pedig lehet, hogy egyébként tökéletes kis teste volt, nem látszott volna rajta más, csak a szívecskéje volt beteg. Sohasem fogom már megtudni.
Már a kórházban azt mondtam, túl vagyok rajta, csak Annára gondolok. Ez ott működött is, de itthon nem. Sokszor eszembe jut a baba: mit csináltak vele, mi lehet vele, hol lehet most? Szörnyű érzés, hogy azt sem tudom, hol van. Eddig nem telt el nap, hogy ne sírtam, könnyeztem volna rá gondolva. Mások könnyen mondják, hogy felejtsem el. Hogyan? Lehetetlen: majdnem fél évet lakott a pocakomban, éreztem, ahogy mocorog és ennek vége. Igazságtalan a sors: mi készültünk, terveztük, vártuk ezt a babát és nem lehet. Más, aki nem akarja, megszüli az egészséges babát és nem kell neki, eldobja, rossz esetben még bántja is.
Többször kérdezem, miért pont velünk történt mindez? Mi rosszat tettem, talán nem vagyok jó anyuka? Esetleg az volt a baj, hogy ezt a terhességet nem úgy éltem át, mint Annával? Erre a babára nem gondoltunk olyan sokat, hiszen Anna lekötötte a figyelmünket. Vagy csak a következő hónapban kellett volna próbálkoznunk és lehet, hogy egészséges babánk lett volna… De ezeket a gondolatokat el kell hessegetnem, hiszen rámehet a házasságom, a családom és magamat is tönkreteszem…
Annának nem lesz testvére, mivel azt mondták, a hajlam minden babánkban benne lenne, még ha a betegség nem is alakulna ki. Én pedig többször nem tudnám ezt végigcsinálni, valamint ha semmi baj nem lenne, is 9 hónapot végigrettegni... Ettől függetlenül egyébként úgy érzem, valamennyire kárpótolna egy egészséges baba születése.
Nóra nagyon hiányzik. Soha nem fogom őt elfelejteni. Köszönöm neki azt a majdnem 6 hónapot, amit együtt tölthettünk és hogy megajándékozott engem azzal a csodálatos élménnyel, hogy babát várok. Remélem, ha majd találkozunk, megbocsát nekem. Hiszem, hogy nővérének, Annának az őrangyalkája lett.
