Mester Tamás: Ne sírj hát

Már nem emlékszem, hogyan, de abban az időben bukkantam erre a számra, amikor elveszítettem a babámat. Azóta is sokszor meghallgatom...

Szörnyűség - 2010.12.20.

Tegnap nagyon szomorú hírt kellett hallanom. Gyermekkori legjobb barátnőm ugyanígy járt, ahogy annak idején én is. Ráadásul szinte ugyanakkor, karácsony előtt. Csakhogy nekik az első babájuk volt beteg... Szörnyen sajnálom őt és bárcsak tudnék segíteni. Mindent elmondtam: tapasztalataim, jelenlegi problémáim. Remélem, hamar fel tudja dolgozni a történteket és minden rendben lesz.

Igazságtalannak tartom, hogy aki szeretné, tervezi, várja a babáját, azzal valami szörnyűség történik. Aki pedig abszolút nem figyel magára, az tuti potyogtatja az egészséges babákat.

Ezt valahogy nem fogom megérteni: hogyan lehet beteg egy kisbaba? Kinek, mit vétett ő, hogy ezt érdemli??? Mert engem büntethetnek így, ennél nagyobb büntetés nem létezik, viszont valószínűleg ezek a beteg babák is szenvednek, fájdalmat éreznek!

Valahogy most döbbentem rá, hogy én valamennyire azért túltettem már magam a történteken. Illetve azon a részén, hogy elfogadom, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Sajnos nem tudom visszafordítani az időt és legalább ezen nem rágom magam. Valamint őszintén szólva már nem napirendi gondom ez, de persze sokszor eszembe jut a kisbabám és ilyenkor ugyanúgy érzek, mint eddig is. Szóval tudatosult bennem, hogy elveszítettem őt, nem tudok mit tenni. De ettől a lelkiismereti problémáim még továbbra is megvannak és meg is lesznek örökre... :-S És most jutott eszembe az is, hogy másfelől nézve, boldoggá tett bennünket 6 hónapon keresztül, vagyis valamit kaptam is...

3 éve... - 2010.12.14.

Már 3 éve, hogy elveszítettem a babámat.

Még mindig úgy érzem, magam vagyok a fájdalmammal, egyedül próbálkozom megbírkózni a történtekkel. Egyenlőre még nem sikerült és úgy érzem, nem is fog sikerülni. Ez a seb sosem fog begyógyulni, együtt kell élnem vele.

A környezetem (szűkebb is) azt várja el tőlem, hogy lépjek túl a történteken. Ez a meg nem értés részükről viszont csak még ront a helyzeten, helyzetemen. Ezt a fajta gyászt (pocaklakó babát elveszíteni) nem veszik olyan komolyan, talán még meg is botránkoznak rajta sokan... Szóval abszolút nem nyújtanak támaszt. Homokba dugják a fejüket és beszélni sem akarnak róla. :-S

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz őt elengednem. Nem tudom és minden józanságom ellenére sem megy. Az okát tudom: az, hogy nem volt módom elbúcsúzni tőle. Nem volt temetés, ami könnyebben lezárttá tehette volna ezt az egészet. Ez segített volna a tudatosulásban, elfogadásban. Ki kellett volna állnom érte, igenis megnézni és harcolni azért, hogy elhozhassam. Soha nem tudok már ezen változtatni és rettenetesen bánt a dolog. Akárhányszor (rengetegszer) csak eszembe jut, kérem őt, ne haragudjon rám, hogy ennyire gyenge voltam.

Régebben féltem a haláltól. Most már nem: ha igaz, akkor engem már nagyon vár ott valaki. Ha nem igaz, akkor meg úgyis mindegy...

De mindettől függetlenül igyekszem normálisan élni és szeretettel felnevelni a két kislányomat, akik velem vannak. És rengeteget gondolok arra a kislányomra, aki sajnos nem lehet velünk...

Pár napja felvettem a kapcsolatot azzal a hölggyel, aki akkor nagyon sokat segített. Merthogy a fetopatológiai leleten olvasható, hogy foto készült. Általában a beteg dolgokat fényképezik, de a kislányomnak még az arcán is látszott, hogy az. Szóval reménykedem benne, hogy talán egy képet láthatok róla utólag. Valamint nyitott az a kérdés is számomra, hogy mi lett a babámmal. A patológust, akihez irányítottak, egyenlőre sajnos nem tudtam elérni. De próbálkozom továbbra is.

Annával már beszélgettem a meghalt, beteg kistestvérükről. Halottak napjakor neki is vittünk a temetőbe koszorút és mécsest, dédimamáék sírjára. Néha Ancsinak magától is eszébe jut, megemlíti őt.

Gondolatok - magzati méretek - 2010.nov.

A netet böngészve találtam információkat a magzati méretekről (24 hetes korig).
/http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/export/martontamas.d.pdf/

Az én babám adatai (a fetopathológiai lelet alapján) kb. 22-23 hetes terhességnek felelnek meg.
Kivétel:
a testtömege: 795g - 24 hetesen is csak 699g írnak,
az agy tömege: 93g - 24 hetesen 90g,
a tüdeje: 8,5g - ez 18 hetesnek felel meg,
és ami igazán megdöbbentett:
a szíve: 8,9g - 24 hetesen 4,4g az egészséges szívecske...

:-(

Jön a Mindenszentek, a Halottak napja, közeleg december, amikor a babámat elveszítettem. Ilyenkor mindig többet gondolok rá. Persze amúgy is rengeteget eszembe jut, az év minden napján, de ilyenkor még sokkal többször.

Valamint megint sokszor rámtör a lelkiismeretfurdalás, a "szokásos" kérdéseken zakatol az agyam: miért nem néztem meg...miért nem hoztuk haza...egyáltalán mi lett vele...???

Gyertyák

Angyalkánk fent van itt is:

www.angyalokszulei.hu Történetek / Nyírő Nóra története
Gyertyagyújtás / Ny / Nyírő Nóra

www.gyertyagyujtas.hu/index.php/15854.kivalasztott Angyalkánk

Nyírő Nóra

Akkor úgy döntöttünk, nem lesz több babánk, Annának nem lesz testvére. Aztán egy idő után csak elkezdtünk beszélgetni róla, mi lenne, ha mégis... Teltek a napok/hónapok, de még mindig nem döntöttünk. Aztán az unokatestvéremék (a lányok keresztszülei) egyszer csak bejelentették, hogy tesó érkezik a családba. Na, ez volt a döntő pillanat, azt hiszem. Ekkor már én is biztos voltam benne, hogy szeretnék még egy babát.

Persze rengeteg aggódással telt ez a terhesség, de szerencsére egészséges kislányunk született, Nóra. Már sokat tanakodtunk a neveken, de nem nagyon sikerült dűlőre jutni. Ezért aztán megkérdeztem a férjemet, hogy zavarná-e, ha ez a kislány is Nóra lenne? Nem zavarta, ahogy a szűkebb családban mást sem.

Persze volt, aki azt mondta, mindig a beteg babára fogok gondolni, hogyha ezt a nevet adjuk. Ez egyáltalán nem így van. Ő is Nóra lett volna, de nem lehetett. Így a nevet megtartottuk. Ahogy elsőre tetszett nekünk az Anna név, így voltunk másodjára a Nórával. Nóriról nem jut eszembe a beteg baba. De persze egyébként rengetegszer, nagyon sokat gondolok rá. Viszont nem akkor, ha Nórival vagyok, hanem amikor egyedül, vagy este... Elvégre ő is a mi kislányunk... :-(

Még valami. Annak idején írtam, hogy kárpótolna egy egészséges baba születése. Mégsem kárpótlás ez, hiszen Nóri érkezése nem pótolhatja az elvesztett beteg babát. Ő örökre űrt hagyott maga után, amit senki sem tölthet be. Nórit nem a beteg baba helyett, hanem érte kaptam. De ez sem az igazi megfogalmazás...

Ugyan a beteg baba is Nóri lett volna, de most már nem így emlegetjük, hiszen itt van az egészséges testvére, aki szintén Nóri. Őrá "a beteg baba"-ként emlékezünk.

Lelkiismeretfurdalás örökre...

Lelkiismeretfurdalásom van, ami életem végéig elkísér...

Azért, mert nem néztem meg a kislányomat. Akkor úgy gondoltam, mivel ezt tanácsolták, legyen, csak gyorsan "legyünk túl" a szörnyűségen. Azóta viszont nagyon bánt a dolog, mert ezt a babát igenis terveztük, vártuk, akartuk. Én, az anyukája pedig még arra sem voltam képes, hogy miután megszületett, legalább megnézzem, esetleg megsimogassam, megszeretgessem a kis élettelen testét. Senki szeretettel nem nyúlt felé, senki meg nem simogatta. Még én, az anyukája sem. Pedig ő semmiről sem tehet.

Aztán itt van az is, hogy azt sem tudom, mi lett vele. Persze fórumokban olvas ezt-azt az ember, de ki tudja, mi az igaz. Állítólag a "hulladék" közé kerültek a "szétcincált" kis testének darabjai. Ha képes lettem volna várni még, akár haza is hozhattuk volna és szépen eltemethettük volna. (nem volt meg a "minimum" terhességi kor ehhez). Ezzel kapcsolatban is voltak eltérő vélemények, de úgy érzem, megnyugodtam volna, ha eltemetjük (utólag a nagymamámra szerettem volna) és tudom hol van. Így a kis testéről nem tudok semmit, de remélem, a kis lelke a nagymamámmal van. Akkor a mamám a kis dédunokájával lehet.

Csak sajnos ezt sem tudom, erről mit higgyek. Mert ha van a Jóisten, akkor miért kellett fájdalmat, szenvedést okozni ennek a kisembernek? Még ha engem büntetett is ezzel, de őt miért?

Fetopathológiai lelet

Vetélés dátuma: 2007.12.14.
Boncolás dátuma: 2007.12.17.
Típus: szülés
Vetélés oka: vetélésinductio
Vizsgált minta: fetus és/vagy lepény

Magzat adatai:
Indicatio: Hydrops, nonimmun.
Neme: leány
Testtömeg: 795g
Testhossz: 30cm
Ülőmagasság: 20cm
Fejkörfogat: 21cm
Talphosszúság: 42mm
Agy: 93g
Szív: 8,9g
Tüdők: 8,5g
Vesék: 5,5g
Máj: 29g
Mellékvesék: 3,2g
Lép: 1,2g
Thymus: 0,4g
Agyköp. frontálisan 3mm, parietálisan 8mm, occipitálisan 5mm.
Placenta: 18x15x2cm
Placenta tömege: 378g
Köldökzsinór tapadása: marginalis, hossza 35cm, átmérője 8x8mm, metszlapján 2 arteria és 1 vena látható.
Foto készült. Röntgen nem készült. DNS vizsgálat nem készült. Szövettani vizsgálatot végeztünk.

Leírás
Külvizsgálat:
A bőr véresen beivódott. Az áll a felső állkapocsnál lényegesen kisebb. Az orrgyök behúzódott. A felső ajak vaskosabb, mint az alsó. A has erősen elődomborodik. A mellkas körfogata 19cm, a haskörfogat 23cm. A hasfalon a vizenyő vastagsága 0,8cm. A test nagysága, arányai a terhességi kornak megfelelőek. A testnyílások átjárhatók. A koponya alakja, mérete eltérést nem mutat. A külső genitalék a nemnek és a terhességi kornak megfelelőek. Mindkét kéz lapát alakú, az ujjak tömzsiek, a balkézen négyujjas barázda látható. A bőr alatt vizenyő észlelhető, a lábfejek megduzzadtak, a hasfal ugyancsak vaskosabb.
Belvizsgálat:
Az agyban az oldalkamrák és a III. agykamra is tágabb. A centrum germinativumban bevérzés látható mindkét oldalon. Testüregek elválasztása szabályos. A mellüregi szervek elhelyezkedése, alakja és mérete szabályos. A pericardiumban néhány ml. folyadék van. A bal kamra a baloldali, a jobb pitvar a jobb mellkasfelet eléri. A szívből eredő és odamenő nagyerek lefutása szabályos. A jobb pitvar fala papírvékony. A jobb vénás szájadék kerülete 3,5cm. A tricuspidalis billentyű vitorlái egymástól eltávolodtak, elsősorban a mellső fali. A truncus pulmonalis eredése alatt a jobb kamra tölcsérszerűen kitágul, maga az ér eredése azonban beszűkül. Az arteria pulmonalisban három zsebes billentyű található. A billentyű szélén apró megvastagodások észlelhetők. Az aortabillentyű eredése szabályos. A szívből kiinduló és odaérkező nagyerek mérete és lefutása eltérést nem mutat. A tüdők összeesettek, a tüdő-testsúly arány 0,0106. A hasüregben 30ml szalmasárga folyadék. A belek összeesettek, szűk lumenűek, a gerincnél tömörülnek. A máj felszíne egyenetlen, állománya tömött. A vizeletkiválasztó rendszer elhelyezkedése, az üregrendszer tágassága és lefutása eltérést nem mutat. A belső nemi szervek a terhességi kornak megfelelőek, szabályosak.
Szövettani vizsgálat:
Szövettani vizsgálattal megállapítható, hogy a tüdő érettsége a számított gestatios kornak megfelel, ill. annál kissé érettebb. Néhány alveolus és bronchiolus üregében levált amnialis hámsejtek észlelhetők. A vesék érettsége a számított gestatios kornak megfelel. A májban a centrális vénák körül a sinusok tágultak, vörösvértestekkel teltek, s e telt sinusok az egymás szomszédságában lévő májlebenykék között összeérnek. E részeken a májsejtgerendák elvékonyodtak. A májban intenzív haematopoesis van jelen és magvas vörösvértestek láthatók a máj és az egyéb szervek ereiben is. A szívizomból készült metszeteken látható, hogy a sarcoplasma helyenként csaknem üres. A magok megnagyobbodtak, lekerekítettek, vagy éppen szögletesek. A tricuspidalis billentyűkből készült metszeten lényeges eltérés nem látható. A lepény éretlen placenta képét mutatja. A bolyhok átmérője a szokásosnál nagyobb, a bolyhok váza vizenyős, sokszor a cellularis elemek a felszínen tömörültek. Az érképződés is a gestatios korhoz képest háttérbe szorult. Számos Hofbauer-sejt van jelen. Az intervillosus térben fibrin, hyalinfestődést adó anyag látható, melyek a chorionbolyhok felszínéhez tapadnak. A chorialis lemezben, valamint a két artériát, egy vénát tartalmazó köldökzsinórban lobosodás jeleit nem észleltük. Az agyban, a centrum germinativumban bevérzés látható. A ductus aquaeductus tágult, metszlapja ellipszis alakú.
Vélemény:
A számított 23. gestatios kornak megfelelő érettségű leánymagzat. Hydrops fetalis universalis (anasarca, ascites, hydropericardium, éretlen placenta, extramedullaris haematopoesis). Hypertrophia et hyperplasia cordis. Dilatatio ostii venosi dextri. Stenosis ostii arteriosi dextri. Hyperaemia passiva hepatis. Hypoplasia pulmonum. Dysmorphologiai jelek az arcon, végtagokon.
Az észlelt hydrops hátterében állhat az RH constellatio (isoimmunisatio?), ill. a szív fejlődési rendellenessége és esetlegesen chromosoma-eltérés is.

Angyalkánk

2007. december 14-én lett Angyalka, magzati életének 24. hetében, amikor az élettel összeegyeztethetetlen betegséget fedeztek fel nála.

"Drága kislányom, Nóra!
Vártunk, szerettünk volna Téged, de a sors igazságtalanul közbeszólt. Bár sohasem láttalak és érinthettelek, simogathattalak meg; de éreztelek, hiszen a pocakomban laktál, egyek voltunk. Rengeteget gondolok arra, vajon milyen arcocskád, hajad, szemed lett volna... Köszönöm neked az együtt töltött 6 hónapot, hogy boldoggá tettél minden egyes kis moccanásoddal.
Hiszem, hogy nővéred, Anna őrangyalkája lettél!
Sohasem felejtünk el!
Anya"

2007.12.14.

Kislányunkat 2008.03.31.-re vártuk, de a terhesség 24. hetében súlyos szívfejlődési rendellenesség miatt sajnos el kellett veszítenünk.
Egyetlen vigaszunk nővére, Anna, aki még 2006.03.23.-án ajándékozott meg minket érkezésével.

Miután Anna babanaplójába írtam egy bejegyzést Nóráról, úgy éreztem, hogy kiírtam magamból a gondolataimat és egy kicsit megkönnyebbültem.
Ezért gondoltam, hogy írok még Nóráról és még inkább magamról...

Nórát terveztük és szerettük volna.
Boldogok voltunk, amikor 2007. júliusában az első teszt halványan, majd a második már egyértelműen jelezte, hogy a kis Nóra beköltözött a pocakomba. Ahogyan nővére, Anna is, úgy Nóra is elsőre megfogant. Még viccesen meg is jegyeztük, hogy nekünk minden összejön, ahogy szeretnénk...
Kiszámolgattam mindent: 2 év lesz a gyerekek között; nem megyek vissza dolgozni, hanem folyamatában itthon maradok. Szeptemberben egy 2 éves suliba is beiratkoztam. Gondoltam, ha befejeztem, majd valamikor visszamegyek dolgozni. Valószínűleg 2009. nyarát még itthon, babázással töltöttem volna.
Anyukámmal is megbeszéltük, hogy ha visszamegyek dolgozni, majd ők (Nórával) viszik Annát az oviba és hozzák is haza, ha én nappalos leszek...

Boldogan mentem orvoshoz az első vizsgálatra, majd a védőnőmhöz a kiskönyvért. Az a pár papírlap nagyon boldoggá tett, legszívesebben azt lobogtatva jöttem volna haza, hogy mindenki lássa és tudja: babát várok!
A terhesség elején sokszor volt hányingerem és nem nagyon tudtam enni, de egyébként minden vizsgálaton, uh-n mindent rendben találtak és a vérképekkel, egyéb eredményekkel sem volt semmi gond. Vagyis még véletlenül sem gondoltam volna, hogy majd valami baj fog történni...

Nagyon örültem, hogy szépen nődögél a pocakom és benne a mi kislányunk.
Csodálatos élmény volt, amikor éreztem, hogy mocorog. Mindig jóleső érzés töltött el, amikor jelzett, hogy odabent van. Utólag visszagondolva nem mocorgott annyit, mint Anna, de lehet, hogy ennek nincs is semmi jelentősége.
A 18 hetes uh-n is mindent rendben találtak. Szerettük volna megtudni, hogy kisfiunk, vagy kislányunk lesz, de az orvos nem foglalkozott ezzel a kérésünkkel. Azt mondta, higgyem el, hogy ami most, az lesz akkor is, amikor megszületik... Végülis teljesen mindegy volt, csak egészséges legyen… Hogy megtudjuk a baba nemét és kíváncsiságból, hogy csak úgy láthassuk is, elmentünk Szfv-ra 4D uh-ra. Nagyon boldogan mentünk. Alig vártam, hogy bejuthassunk a rendelőbe (picit várnunk kellett). Aztán ahogy az orvos elkezdett ultrahangozni, éreztem, hogy baj van. Kis csend után kérdezte, hova járok orvoshoz, mikor voltam utoljára uh-n. Elszorult torokkal válaszoltam. Majd mondta, hogy nagyon nem tetszik neki, amit lát. Szinte rosszul lettünk a férjemmel együtt.

A babánknak jóval nagyobb a szíve (szívkamratágulat), nem kielégítő a keringése, a beleivel is van valami, és hasűri folyadéka is van, ami nem jót jelent. Tanácsolta, kérjünk időpontot Bp-re az I. női klinikára, genetikára. Az orvos azt mondta, így nem akar „mozizni”, de azért átkapcsolta a készüléket és láthattuk a mi kis tündérkénket. Az arcát eltakarta a két kis kezével, talán hogy ne lássuk és ne fájjon még jobban a szívünk… A rendelőből kifelé jövet már nem tudtam a sírást visszatartani, nagyon hosszú volt az út hazáig. Hazaérve hirtelen megszólalni sem tudtunk. Én sírva bementem a szobánkba, férjem pedig leült kint a nappaliban és annyit mondott anyukám kérdésére, hogy nagy baj van a babával. Őt is letaglózta a hír.

Egyből telefonálgatni kezdtünk. Felhívtuk a nőgyógyászomat és Anna kardiológus orvosát is (Anna kamrai sövényhiánnyal született, de szépen elnőtte). Igazándiból ők kicsit megnyugtattak, hogy nem biztos, hogy olyan nagy baj van, talán egy műtéttel orvosolható a baj a baba születése után, addig pedig gyógyszerekkel segíthetnek rajta.

A legrosszabbra is felkészülve (hálóing, törölköző, stb.), de azért még reménykedve mentünk Bp-re genetikára. Korán indultunk, hogy hamarabb sorra kerüljünk. Így is egy örökkévalóságnak tűnt az idő, mire bejutottam uh-ra. Újra elszállt minden reményem, miután az ultrahangozó orvos fejét ingatva áthívott a szomszéd vizsgálóból egy másikat, hogy nézze meg a babámat… Elég hosszan nézegették és számomra érthetetlen szavakat használtak, majd nekem is elmondta, hogy nagyon nagy a szíve, ödéma van a buksijában és a pocakjában és ezek rosszat jelentenek. Ezután vissza kellett mennünk a genetikai tanácsadóba. Itt soron kívül időpontot kértek nekünk szívuh-ra. Lementünk, hamar behívtak. Itt hárman néztek meg: 2 orvosjelölt (gondolom) és a docensnő. Nagyon tüzetesen, sokáig vizsgálta a babánk szívét. Szintén használtak olyan kifejezéseket, amiket én nem értettem, de nekem is elmondta, mi a gond. Megkérdezte, itt van-e a férjem és hogy behívják-e. Mondtam, hogy természetesen igen. A helyiség egy sarkában hatszemközt elmondta nekünk, hogy a babánknak nagyfokú szívkamratágulata van (szinte az egész mellkasát elfoglalja), az egyik szívbillentyű sem működik, abba a szívkamrába csak beáramlik a vér és visszafolyik. Vagyis nincs rendes keringés sem. A baba csak bennem életképes, születése után semmi esélye nincs az életbenmaradásra. Mindvégig hittem pedig, hogy történik valami csoda és azt mondják, meggyógyulhat Nóra…

Ezután visszamentünk a genetikai tanácsadóba. Elmondták a lehetőségeket, mindegyik vége az volt, hogy a baba nem marad életben. Különbség csak a terhesség hosszában mutatkozott. Ezért úgy döntöttünk, ott is maradunk, mihamarabb legyünk túl ezen a szörnyűségen. Nem mondták, hogy vetessük el, nekünk kellett kimondani. Iszonyatos felelősség: utólag azt gondolom, ki vagyok én, hogy eldöntöttem, hogy nem akarom őt tovább és szabadítsanak meg tőle? Miért ne élhetett volna a pocakomban, amíg bírja, miért nem vártam meg a terhesség végét… Tudom, azért, mert féltem. Beleroppantam volna a hátralévő 3 hónap alatt, hogy tudom, meghalni születik meg. És bebeszéltem magamnak, hogy neki is jobb így, hiszen lehet, hogy fáj neki valami, rosszul érezheti magát… Talán az uh felvételen is azért fogta a buksiját, mert fájt neki?

Be is feküdtem egyből. Még akkor este méhszájtágítás pálcikákkal, lepényleválasztó tabletta… Életem legszörnyűbb éjszakája volt. Már éjjel elkezdett fájni a hasam, a babám pedig mocorgott. Vajon mit gondolt, érzett-e egyáltalán valamit? Lehet, hogy félt és rám, az anyukájára sem számíthatott… Reggel levittek a szülőszobára, akkor még mindig éreztem a babánk mozgásait. Infúziókat kaptam. Hamarosan a férjem is megérkezett. Beszélgettünk mindenféléről, próbáltuk a figyelmünket másra terelni, főleg Annára, az egészséges kislányunkra gondoltunk, aki itthon várt minket. Jött egy sorstársam a szomszéd ágyra, vigasztaltam magam, hogy ő rosszabb helyzetben van, hiszen az első babájuktól kell megválnia. Mindeközben a szomszéd szülőszobákban több anyuka is egészséges kisgyermeket hozott a világra és én nagyon irigykedtem rájuk. Egyre jobban fájt a hasam, azt kívántam, minél hamarabb legyen már vége. A férjem vette észre, hogy balra felpúposodott a hasam. Azt mondták, a babát odanyomták a fájások. Akkor már rég nem éreztem mocorogni… Nem is tudom, hány óra volt, amikor egy vizsgálat közben elfolyt a magzatvíz. Innentől mintha felgyorsult volna az idő, az események gyorsan sodortak magukkal, az agyam mintha kikapcsolt volna. A férjemet kiküldték, epidurális érzéstelenítést kaptam. Pár perc alatt, 20 óra körül született meg az én élettelen kislányom. Ő is hamar elengedett engem, ahogy én is hirtelen döntöttem az ő sorsáról és megváltam tőle. A megszületésénél több időt vett igénybe, hogy rendbe tegyenek. Fájt a testem és a lelkem is.

Azt tanácsolták, ne nézzem meg. Én beleegyeztem, csak hogy ne húzzam még azzal is az időt. Pedig még arról is szó volt, hogy elhoznánk őt, de azt mondták, nem lehet, mert pici. Elvitték. Elvitték örökre… Remélem, megbocsát nekem, hogy annyira gyáva voltam, hogy nem mertem megnézni, hogy kíváncsi sem voltam rá, pedig ő igazán nem tehetett semmiről. Egész életemben bánni fogom, hogy nem néztem meg. Hiszen hiába nem időre született, hiába nem élt már, és ha nagyon beteg is volt, akkor is az én kislányom volt, akit úgy vártunk… Féltem attól, amit látnék (azt mondták, szélesebb volt a mellkasa), pedig lehet, hogy egyébként tökéletes kis teste volt, nem látszott volna rajta más, csak a szívecskéje volt beteg. Sohasem fogom már megtudni.

Már a kórházban azt mondtam, túl vagyok rajta, csak Annára gondolok. Ez ott működött is, de itthon nem. Sokszor eszembe jut a baba: mit csináltak vele, mi lehet vele, hol lehet most? Szörnyű érzés, hogy azt sem tudom, hol van. Eddig nem telt el nap, hogy ne sírtam, könnyeztem volna rá gondolva. Mások könnyen mondják, hogy felejtsem el. Hogyan? Lehetetlen: majdnem fél évet lakott a pocakomban, éreztem, ahogy mocorog és ennek vége. Igazságtalan a sors: mi készültünk, terveztük, vártuk ezt a babát és nem lehet. Más, aki nem akarja, megszüli az egészséges babát és nem kell neki, eldobja, rossz esetben még bántja is.


Többször kérdezem, miért pont velünk történt mindez? Mi rosszat tettem, talán nem vagyok jó anyuka? Esetleg az volt a baj, hogy ezt a terhességet nem úgy éltem át, mint Annával? Erre a babára nem gondoltunk olyan sokat, hiszen Anna lekötötte a figyelmünket. Vagy csak a következő hónapban kellett volna próbálkoznunk és lehet, hogy egészséges babánk lett volna… De ezeket a gondolatokat el kell hessegetnem, hiszen rámehet a házasságom, a családom és magamat is tönkreteszem…

Annának nem lesz testvére, mivel azt mondták, a hajlam minden babánkban benne lenne, még ha a betegség nem is alakulna ki. Én pedig többször nem tudnám ezt végigcsinálni, valamint ha semmi baj nem lenne, is 9 hónapot végigrettegni... Ettől függetlenül egyébként úgy érzem, valamennyire kárpótolna egy egészséges baba születése.

Nóra nagyon hiányzik. Soha nem fogom őt elfelejteni. Köszönöm neki azt a majdnem 6 hónapot, amit együtt tölthettünk és hogy megajándékozott engem azzal a csodálatos élménnyel, hogy babát várok. Remélem, ha majd találkozunk, megbocsát nekem. Hiszem, hogy nővérének, Annának az őrangyalkája lett.