"Keresek. Örökké keresek. Kérdéseket és válaszokat. Az Igazságot. Elégtételt. Önmagamat. Békét."
Virág Lili: Nincs hatalmam
Se élet
se halál
ura nem vagyok.
Nem az én akaratomból szólnak a
harangok.
Hogy jöttél – a te döntésed volt
és hogy hányszor látod a gólya-fiók’
röptét
már akkor tudtad, mikor
megszülettél.
Szavam nem lehetett benne.
Nekem csak az éjszakák maradtak a
végén,
meg a Könnyek Tele,
a hittelen remény, hogy elbírhatok –
Vele,
és a roppanó hóban hempergő
kacagás.
Már elküldte meghívóját a
másik világ.
Te szélesre tártad nyitott ajtaját,
de nekem nyújtva kezed még
elhitetted, hogy én megmenthetlek.
Aztán csend lett.
Nem voltam az életed ura
és nem volt hatalmam a halálod felett.
Nem én döntöttem.
Te – és az istenek.
A lét kereke azóta is forog.
Lassan már gyógyulok.
A vezeklésnek nemsokára vége.
Elengedlek.
Végre.
2013. november 2., szombat
2007. december 14., péntek
Mester Tamás: Ne sírj hát
Már nem emlékszem, hogyan, de abban az időben bukkantam erre a számra, amikor elveszítettem a babámat. Azóta is sokszor meghallgatom...
Szörnyűség - 2010.12.20.
Tegnap nagyon szomorú hírt kellett hallanom. Gyermekkori legjobb barátnőm ugyanígy járt, ahogy annak idején én is. Ráadásul szinte ugyanakkor, karácsony előtt. Csakhogy nekik az első babájuk volt beteg... Szörnyen sajnálom őt és bárcsak tudnék segíteni. Mindent elmondtam: tapasztalataim, jelenlegi problémáim. Remélem, hamar fel tudja dolgozni a történteket és minden rendben lesz.
Igazságtalannak tartom, hogy aki szeretné, tervezi, várja a babáját, azzal valami szörnyűség történik. Aki pedig abszolút nem figyel magára, az tuti potyogtatja az egészséges babákat.
Ezt valahogy nem fogom megérteni: hogyan lehet beteg egy kisbaba? Kinek, mit vétett ő, hogy ezt érdemli??? Mert engem büntethetnek így, ennél nagyobb büntetés nem létezik, viszont valószínűleg ezek a beteg babák is szenvednek, fájdalmat éreznek!
Valahogy most döbbentem rá, hogy én valamennyire azért túltettem már magam a történteken. Illetve azon a részén, hogy elfogadom, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Sajnos nem tudom visszafordítani az időt és legalább ezen nem rágom magam. Valamint őszintén szólva már nem napirendi gondom ez, de persze sokszor eszembe jut a kisbabám és ilyenkor ugyanúgy érzek, mint eddig is. Szóval tudatosult bennem, hogy elveszítettem őt, nem tudok mit tenni. De ettől a lelkiismereti problémáim még továbbra is megvannak és meg is lesznek örökre... :-S És most jutott eszembe az is, hogy másfelől nézve, boldoggá tett bennünket 6 hónapon keresztül, vagyis valamit kaptam is...
Igazságtalannak tartom, hogy aki szeretné, tervezi, várja a babáját, azzal valami szörnyűség történik. Aki pedig abszolút nem figyel magára, az tuti potyogtatja az egészséges babákat.
Ezt valahogy nem fogom megérteni: hogyan lehet beteg egy kisbaba? Kinek, mit vétett ő, hogy ezt érdemli??? Mert engem büntethetnek így, ennél nagyobb büntetés nem létezik, viszont valószínűleg ezek a beteg babák is szenvednek, fájdalmat éreznek!
Valahogy most döbbentem rá, hogy én valamennyire azért túltettem már magam a történteken. Illetve azon a részén, hogy elfogadom, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Sajnos nem tudom visszafordítani az időt és legalább ezen nem rágom magam. Valamint őszintén szólva már nem napirendi gondom ez, de persze sokszor eszembe jut a kisbabám és ilyenkor ugyanúgy érzek, mint eddig is. Szóval tudatosult bennem, hogy elveszítettem őt, nem tudok mit tenni. De ettől a lelkiismereti problémáim még továbbra is megvannak és meg is lesznek örökre... :-S És most jutott eszembe az is, hogy másfelől nézve, boldoggá tett bennünket 6 hónapon keresztül, vagyis valamit kaptam is...
3 éve... - 2010.12.14.
Már 3 éve, hogy elveszítettem a babámat.
Még mindig úgy érzem, magam vagyok a fájdalmammal, egyedül próbálkozom megbírkózni a történtekkel. Egyenlőre még nem sikerült és úgy érzem, nem is fog sikerülni. Ez a seb sosem fog begyógyulni, együtt kell élnem vele.
A környezetem (szűkebb is) azt várja el tőlem, hogy lépjek túl a történteken. Ez a meg nem értés részükről viszont csak még ront a helyzeten, helyzetemen. Ezt a fajta gyászt (pocaklakó babát elveszíteni) nem veszik olyan komolyan, talán még meg is botránkoznak rajta sokan... Szóval abszolút nem nyújtanak támaszt. Homokba dugják a fejüket és beszélni sem akarnak róla. :-S
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz őt elengednem. Nem tudom és minden józanságom ellenére sem megy. Az okát tudom: az, hogy nem volt módom elbúcsúzni tőle. Nem volt temetés, ami könnyebben lezárttá tehette volna ezt az egészet. Ez segített volna a tudatosulásban, elfogadásban. Ki kellett volna állnom érte, igenis megnézni és harcolni azért, hogy elhozhassam. Soha nem tudok már ezen változtatni és rettenetesen bánt a dolog. Akárhányszor (rengetegszer) csak eszembe jut, kérem őt, ne haragudjon rám, hogy ennyire gyenge voltam.
Régebben féltem a haláltól. Most már nem: ha igaz, akkor engem már nagyon vár ott valaki. Ha nem igaz, akkor meg úgyis mindegy...
De mindettől függetlenül igyekszem normálisan élni és szeretettel felnevelni a két kislányomat, akik velem vannak. És rengeteget gondolok arra a kislányomra, aki sajnos nem lehet velünk...
Pár napja felvettem a kapcsolatot azzal a hölggyel, aki akkor nagyon sokat segített. Merthogy a fetopatológiai leleten olvasható, hogy foto készült. Általában a beteg dolgokat fényképezik, de a kislányomnak még az arcán is látszott, hogy az. Szóval reménykedem benne, hogy talán egy képet láthatok róla utólag. Valamint nyitott az a kérdés is számomra, hogy mi lett a babámmal. A patológust, akihez irányítottak, egyenlőre sajnos nem tudtam elérni. De próbálkozom továbbra is.
Annával már beszélgettem a meghalt, beteg kistestvérükről. Halottak napjakor neki is vittünk a temetőbe koszorút és mécsest, dédimamáék sírjára. Néha Ancsinak magától is eszébe jut, megemlíti őt.
Még mindig úgy érzem, magam vagyok a fájdalmammal, egyedül próbálkozom megbírkózni a történtekkel. Egyenlőre még nem sikerült és úgy érzem, nem is fog sikerülni. Ez a seb sosem fog begyógyulni, együtt kell élnem vele.
A környezetem (szűkebb is) azt várja el tőlem, hogy lépjek túl a történteken. Ez a meg nem értés részükről viszont csak még ront a helyzeten, helyzetemen. Ezt a fajta gyászt (pocaklakó babát elveszíteni) nem veszik olyan komolyan, talán még meg is botránkoznak rajta sokan... Szóval abszolút nem nyújtanak támaszt. Homokba dugják a fejüket és beszélni sem akarnak róla. :-S
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz őt elengednem. Nem tudom és minden józanságom ellenére sem megy. Az okát tudom: az, hogy nem volt módom elbúcsúzni tőle. Nem volt temetés, ami könnyebben lezárttá tehette volna ezt az egészet. Ez segített volna a tudatosulásban, elfogadásban. Ki kellett volna állnom érte, igenis megnézni és harcolni azért, hogy elhozhassam. Soha nem tudok már ezen változtatni és rettenetesen bánt a dolog. Akárhányszor (rengetegszer) csak eszembe jut, kérem őt, ne haragudjon rám, hogy ennyire gyenge voltam.
Régebben féltem a haláltól. Most már nem: ha igaz, akkor engem már nagyon vár ott valaki. Ha nem igaz, akkor meg úgyis mindegy...
De mindettől függetlenül igyekszem normálisan élni és szeretettel felnevelni a két kislányomat, akik velem vannak. És rengeteget gondolok arra a kislányomra, aki sajnos nem lehet velünk...
Pár napja felvettem a kapcsolatot azzal a hölggyel, aki akkor nagyon sokat segített. Merthogy a fetopatológiai leleten olvasható, hogy foto készült. Általában a beteg dolgokat fényképezik, de a kislányomnak még az arcán is látszott, hogy az. Szóval reménykedem benne, hogy talán egy képet láthatok róla utólag. Valamint nyitott az a kérdés is számomra, hogy mi lett a babámmal. A patológust, akihez irányítottak, egyenlőre sajnos nem tudtam elérni. De próbálkozom továbbra is.
Annával már beszélgettem a meghalt, beteg kistestvérükről. Halottak napjakor neki is vittünk a temetőbe koszorút és mécsest, dédimamáék sírjára. Néha Ancsinak magától is eszébe jut, megemlíti őt.
Gondolatok - magzati méretek - 2010.nov.
A netet böngészve találtam információkat a magzati méretekről (24 hetes korig).
/http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/export/martontamas.d.pdf/
Az én babám adatai (a fetopathológiai lelet alapján) kb. 22-23 hetes terhességnek felelnek meg.
Kivétel:
a testtömege: 795g - 24 hetesen is csak 699g írnak,
az agy tömege: 93g - 24 hetesen 90g,
a tüdeje: 8,5g - ez 18 hetesnek felel meg,
és ami igazán megdöbbentett:
a szíve: 8,9g - 24 hetesen 4,4g az egészséges szívecske...
:-(
Jön a Mindenszentek, a Halottak napja, közeleg december, amikor a babámat elveszítettem. Ilyenkor mindig többet gondolok rá. Persze amúgy is rengeteget eszembe jut, az év minden napján, de ilyenkor még sokkal többször.
Valamint megint sokszor rámtör a lelkiismeretfurdalás, a "szokásos" kérdéseken zakatol az agyam: miért nem néztem meg...miért nem hoztuk haza...egyáltalán mi lett vele...???
/http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/export/martontamas.d.pdf/
Az én babám adatai (a fetopathológiai lelet alapján) kb. 22-23 hetes terhességnek felelnek meg.
Kivétel:
a testtömege: 795g - 24 hetesen is csak 699g írnak,
az agy tömege: 93g - 24 hetesen 90g,
a tüdeje: 8,5g - ez 18 hetesnek felel meg,
és ami igazán megdöbbentett:
a szíve: 8,9g - 24 hetesen 4,4g az egészséges szívecske...
:-(
Jön a Mindenszentek, a Halottak napja, közeleg december, amikor a babámat elveszítettem. Ilyenkor mindig többet gondolok rá. Persze amúgy is rengeteget eszembe jut, az év minden napján, de ilyenkor még sokkal többször.
Valamint megint sokszor rámtör a lelkiismeretfurdalás, a "szokásos" kérdéseken zakatol az agyam: miért nem néztem meg...miért nem hoztuk haza...egyáltalán mi lett vele...???
Gyertyák
Angyalkánk fent van itt is:
www.angyalokszulei.hu Történetek / Nyírő Nóra története
Gyertyagyújtás / Ny / Nyírő Nóra
www.gyertyagyujtas.hu/index.php/15854.kivalasztott Angyalkánk
Nyírő Nóra
Akkor úgy döntöttünk, nem lesz több babánk, Annának nem lesz testvére. Aztán egy idő után csak elkezdtünk beszélgetni róla, mi lenne, ha mégis... Teltek a napok/hónapok, de még mindig nem döntöttünk. Aztán az unokatestvéremék (a lányok keresztszülei) egyszer csak bejelentették, hogy tesó érkezik a családba. Na, ez volt a döntő pillanat, azt hiszem. Ekkor már én is biztos voltam benne, hogy szeretnék még egy babát.
Persze rengeteg aggódással telt ez a terhesség, de szerencsére egészséges kislányunk született, Nóra. Már sokat tanakodtunk a neveken, de nem nagyon sikerült dűlőre jutni. Ezért aztán megkérdeztem a férjemet, hogy zavarná-e, ha ez a kislány is Nóra lenne? Nem zavarta, ahogy a szűkebb családban mást sem.
Persze volt, aki azt mondta, mindig a beteg babára fogok gondolni, hogyha ezt a nevet adjuk. Ez egyáltalán nem így van. Ő is Nóra lett volna, de nem lehetett. Így a nevet megtartottuk. Ahogy elsőre tetszett nekünk az Anna név, így voltunk másodjára a Nórával. Nóriról nem jut eszembe a beteg baba. De persze egyébként rengetegszer, nagyon sokat gondolok rá. Viszont nem akkor, ha Nórival vagyok, hanem amikor egyedül, vagy este... Elvégre ő is a mi kislányunk... :-(
Még valami. Annak idején írtam, hogy kárpótolna egy egészséges baba születése. Mégsem kárpótlás ez, hiszen Nóri érkezése nem pótolhatja az elvesztett beteg babát. Ő örökre űrt hagyott maga után, amit senki sem tölthet be. Nórit nem a beteg baba helyett, hanem érte kaptam. De ez sem az igazi megfogalmazás...
Ugyan a beteg baba is Nóri lett volna, de most már nem így emlegetjük, hiszen itt van az egészséges testvére, aki szintén Nóri. Őrá "a beteg baba"-ként emlékezünk.
Persze rengeteg aggódással telt ez a terhesség, de szerencsére egészséges kislányunk született, Nóra. Már sokat tanakodtunk a neveken, de nem nagyon sikerült dűlőre jutni. Ezért aztán megkérdeztem a férjemet, hogy zavarná-e, ha ez a kislány is Nóra lenne? Nem zavarta, ahogy a szűkebb családban mást sem.
Persze volt, aki azt mondta, mindig a beteg babára fogok gondolni, hogyha ezt a nevet adjuk. Ez egyáltalán nem így van. Ő is Nóra lett volna, de nem lehetett. Így a nevet megtartottuk. Ahogy elsőre tetszett nekünk az Anna név, így voltunk másodjára a Nórával. Nóriról nem jut eszembe a beteg baba. De persze egyébként rengetegszer, nagyon sokat gondolok rá. Viszont nem akkor, ha Nórival vagyok, hanem amikor egyedül, vagy este... Elvégre ő is a mi kislányunk... :-(
Még valami. Annak idején írtam, hogy kárpótolna egy egészséges baba születése. Mégsem kárpótlás ez, hiszen Nóri érkezése nem pótolhatja az elvesztett beteg babát. Ő örökre űrt hagyott maga után, amit senki sem tölthet be. Nórit nem a beteg baba helyett, hanem érte kaptam. De ez sem az igazi megfogalmazás...
Ugyan a beteg baba is Nóri lett volna, de most már nem így emlegetjük, hiszen itt van az egészséges testvére, aki szintén Nóri. Őrá "a beteg baba"-ként emlékezünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)